Még egyszer az idegenellenes mangákról

Amióta a manga ismert és elérhető Nyugaton, számos negatív dologgal hírbe hozták: mint például, hogy a manga erőszakos, szexuális tartalmú, káros a gyerekekre, és még sorolhatnám. Ezek egyfelől a kulturális különbségekből adódnak, mivel a japánok a nyugatitól eltérően viszonyulnak többek között élethez, halálhoz, szexualitáshoz, valláshoz, gyerekneveléshez, így amint ezt megvilágítjuk, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a vádak nem igazak, vagy ha mégis, akkor hogyan, milyen formában igazak. Az ehhez hasonló botrányok másfelől a nagyfokú általánosításból fakadnak, hiszen valóban léteznek pornográf és hangsúlyosan erőszakos mangák - persze a megfelelő felnőtt közönségnek -, de ezek is csak egy-egy műfajt képviselnek a sok közül, és hiba ezek alapján átfogó véleményt alkotni a mangáról, mint médiumról.

Az utóbbi néhány hónapban újabb botránytól hangos az Internet, amely egészen hasonló a fent említettekhez, és a felsorakoztatott pro és kontra vélemények ellenére úgy tűnik, csak a negatív szenzáció terjed igazán. Ez újabb bizonyíték arra, hogy ami földrajzilag és kulturálisan is távol áll tőlünk - sőt talán még pár klisé is torzítja az arról kialakított véleményünket -, arról hajlamosabbak vagyunk egyből a negatív és differenciálatlan képet elfogadni anélkül, hogy jobban utánajárnánk. A legújabb vád szerint Japánban egyre népszerűbbek a radikális eszmék, és terjed a koreaiakkal és kínaiakkal szembeni gyűlölet. Ezt a következtetést két mangából vonják le: Ko Bunyu Chugoku Nyumon (Bevezetés Kínához) című és Yamano Sharin Kenkanryu (Gyűlöljük a koreai hullámot) című történetéből, amelyek valóban tartalmaznak Kína, illetve Korea ellenes kijelentéseket, ám ez nem ilyen egyszerű. A Chugoku Nyumon szerzőjéről, Ko Bunyuról tudni kell, hogy tajvani születésű, és erősen Kína ellenes érzületű, tehát nem biztos, hogy egyfelől objektív a nézőpontja, másfelől pedig, hogy mangája valóban a japán társadalom véleményét tükrözi. A Chugoku Nyumonról ugyan túl kevés információ áll rendelkezésre, a Kenkanryuról azonban tudni lehet, hogy a manga Japánban is felháborodást keltett. Bár körülbelül 300.000 példány jelenhetett meg belőle eddig, csak sokadik próbálkozásra vállalkozott egyáltalán kiadó a manga megjelentetésére, és a japán média is elzárkózik a képregénytől: a Mainichi, Japán egyik legnagyobb napilapja például egyáltalán nem hajlandó hirdetéseket közölni róla.

Két ilyen manga hírére természetesen azonnal lecsapott a világsajtó. Míg koreai napilapok joggal tiltakoztak a Kenkanryu ellen, addig a világon számos olyan írás jelent meg, amelyek a két mangából következtetve azt állítják, hogy Japánban erősödik az idegengyűlölet és a nacionalizmus. A gyűlölet indoklására azonban a régi történelmi összeütközéseken túl kétes érveket hoznak fel: egyfelől hogy Korea sokkal tovább jutott a 2002-es közös rendezésű futball világbajnokságon, mint Japán, valamint hogy egyre több koreai kulturális tömegtermék jelenik meg Japánban. Emellett érv még, hogy Korea és Kína fejlődése fenyegeti Japán gazdasági pozícióját, sőt hogy a japánok sokáig felsőbbrendűnek tartották magukat a többi ázsiainál, amit ráadásul az is bizonyít, hogy képregényeikben európainak ábrázolnák magukat. Ami ezt a legutóbbit illeti, egyrészt nincs olyan nép, amely a történelme során ne gondolta volna magát felsőbbrendűnek a többinél, másrészt pedig a mangák emberábrázolása soha nem volt és nem is akart európai lenni, de erre még visszatérek. Ami a futball világbajnokság és a koreai tömegkultúra érvét illeti, ezeknek éppen az ellenkező hatásáról lehetett eddig olvasni, és ezt alátámasztja többek között Kitano Mitsuru, a washingtoni japán nagykövetség sajtókapcsolatokért felelős alkalmazottjának nyilatkozata is. A koreai tévésorozatok, a koreai zene mind nagyon népszerű Japánban, ahogy a japán tömegkultúra termékei is népszerűek Koreában. Ez a kulturális csere csak elősegíti a két ország kapcsolatának javulását, amelynek kiváló bizonyítéka és fellendítője volt, hogy 2002-ben közösen rendezték meg a világbajnokságot. Kitano Mitsuru egyben japán közvélemény-kutatásokra is hivatkozik, amelyek szerint az utóbbi tíz évben nagyban növekedett a koreaiakhoz való pozitív viszonyulás a lakosság körében. Bár a közvélemény-kutatások bizonysága szerint ugyanakkor csökkent a kínaiak pozitív megítélése az elmúlt tíz évben, ezzel együtt azonban a két ország közötti kulturális és gazdasági kapcsolatok egyre szorosabbá válnak: Kína jelenleg Japán legnagyobb kereskedelmi partnere, élénk a két ország közötti turizmus, és a japán tömegkultúra Kínában is nagyon népszerű. Emellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy 2005-ben egész évben érkeztek hírek arról, hogy a japán kormány anyagilag támogatni kívánja az anime eljuttatását a fejletlenebb országokba, hogy ezzel is elősegítsék a japán kultúra terjedését és megértését. A legutóbbi híradás ezen felül már egy konkrét programról szólt, amelyben a japán kormány többmilliárd jent költ arra, hogy javítsa Kínában a Japánról kialakult képet, és ehhez többek között az animét és a J-popot (a japán könnyűzenét) kívánják felhasználni.

Persze nem célom azt állítani, hogy a fent említett két mangát teljesen ártatlanul vádolják a koreaiak, illetve a kínaiak lealacsonyításával, de hiba lenne pusztán két mangából messzemenő következtetést levonni egyrészt általában a médiumra, és még inkább általában a japán társadalom állapotára, véleményére vonatkozóan. A manga egy olyan médium, amely a témák és műfajok széles tárházát vonultatja fel, és ahogy bizony vannak erősen szexuális vagy erőszakos tartalmú képregények, úgy létezhetnek szélsőséges, radikális tartalmúak is. Az állami beavatkozás, a cenzúra kérdése, egyáltalán a szólásszabadság bárminemű veszélyeztetése, korlátozása Japánban is kényes dolog, és a határt nehéz megszabni, pláne ellenőrzést gyakorolni. Így előfordulhat, hogy akár szélsőséges eszméket tartalmazó kiadványok is nyilvánosságot kapnak, de ez még nem tükrözi általában a japán társadalom véleményét.

Valójában nem is ez volt az első eset, amikor rasszizmussal vádoltak mangákat, illetve alkotóikat. Az egyik legutóbbi eset inkább csak Amerikában okozott problémát, ahol a kilencvenes évek második felében többen azt kifogásolták, hogy a Shoujo Kakumei Utena egyik főszereplője, a feketebőrű Anthy alázatos viselkedése a rabszolgákét idézi. Az ilyen panaszok nem veszik azt figyelembe, hogy nem csak Anthy viselkedése árnyaltabb, de a történetben a nyilván szintén feketebőrű bátyja, Akio kimondottan domináns, uralkodó jellem - tehát a negatív, rabszolga-sztereotípia bajosan állja meg a helyét. Ha pedig valaki megnézi az animét, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy Anthy bőrszíne inkább szimbolikus jelentőséggel bír, mivel ezzel, ahogy lila színű hajával is, ellenpárját képezi a fehérbőrű, rózsaszín hajú Utenának.

Ennél sokkal nagyobb vihart kavart egy másik eset a kilencvenes évek elején, amelynek a színtere elsősorban Japán volt. Egy kis oszakai szervezet, amely a feketékkel szembeni rasszizmus ellen való fellépést tűzte zászlajára, és gyakorlatilag egy háromtagú családból állt, ekkor több olyan manga ellen lépett fel, amelyek szerintük negatív sztereotípiával jelenítik meg a feketebőrűeket. Az egyesület néhány tengerentúli szervezetnek is felhívta a figyelmét a történetekre, akik persze tiltakozásuknak adtak hangot, azonban fontos megjegyezni, hogy a történetekből csak kiragadott képeket kaptak minden összefüggés nélkül. A hecckampány előtt értetlenül álltak az alkotók, a kiadók, de még az olvasók is, ami egyrészt betudható annak, hogy a csekély kisebbséggel rendelkező ország korábban nem szembesült ilyen problémával, másfelől pedig a célba vett mangák egyáltalán nem rasszista nézetek terjesztésére születtek. Különösen az keltett felháborodást, amikor a japán képregény atyját, Tezuka Osamut vádolták meg idegengyűlölettel, miközben ő köztudottan pacifista volt és örök humanista, aki soha nem szűnt meg hinni az emberiségben.

Hogy miért voltak mégis olyanok az ábrázolások, hogy támadási felületet nyújthattak, annak több oka is van. Bár ma már sok külföldi vendégmunkás él Japánban, és sok a külföldi turista, hétköznapi szinten a japánok még mindig kevéssé kerülnek kapcsolatba más nemzetek képviselőivel, feketebőrűekkel pedig még kevésbé. Ha mégis ábrázolni szerették volna őket, akkor nem tudtak saját tapasztalatokra támaszkodni, így - mint a manga kialakulásának kezdetén általában - ebben az esetben szintén nyugati, elsősorban amerikai mintákat vettek át, amelyek között nagyon sok sztereotípia is volt. Ráadásul a megtámadott művek között szerepeltek olyanok, amelyek több évtizeddel korábban jelentek meg (mint például Tezuka művei), vagy nem is a jelenben ábrázolták a feketebőrű karaktereket - tehát ezek különösen nem tudták a jelenkori, politikailag korrekt ábrázolásmódot alkalmazni. A felsorolt mangák között ráadásul több kimondottan komikus történet szerepelt, ahol minden szereplő torzítva, karikírozva jelent meg, és mindenkiből viccet csináltak függetlenül attól, hogy feketebőrű volt-e vagy sem - az ilyen történeteket, ahol éppen a túlzás, a komikum a lényeg, végképp hiba rasszizmussal vádolni. Fontos kiemelni még a japán emberábrázolás sajátosságát, hogy a manga soha nem a valóság ábrázolására törekszik, az emberek megjelenítése pedig inkább szimbolikus, mint realista. Összességében a japán alkotóknak fogalmuk sem volt, hogy az ábrázolásmódjuk bárkire nézve sértő lehet, vagy hogy olyan mintákat vettek át, amelyek még egy diszkriminatív korban, környezetben születtek.

Már többször hivatkoztam a mangák speciális emberábrázolására. A nagy, színes szemű, színes hajú karakterek láttán a nyugatiak a saját nézőpontjukból hajlamosak azt hinni, hogy a japánok saját magukat európainak ábrázolják, holott erről szó nincs. A manga tipikus ábrázolásmódja fokozatosan alakult ki, és végül a második világháború után rögzült. A japán képregényre a legnagyobb hatást Tezuka Osamu fejtette ki, aki leginkább az amerikai rajzfilmből és főleg Walt Disneytől vett át és épített be elemeket, így például a nagy szemeket is, amelyek azóta tipikusan japánnak számítanak. Tezuka tevékenységén túl a lányoknak szóló manga fejlődése erősítette ezt a tévesen európainak tartott ábrázolásmódot. A második világháború után a tizenéves lányoknak szóló magazinok illusztrációi egyértelműen szecessziós hatást mutattak, a képek hangulatosak voltak, az alakok pedig légiesek, álmodozó szemekkel. A magazinokon felnőtt női mangakageneráció ezt később a lányoknak szóló mangákba is adaptálta. A shoujo történetek alapvetően nem a cselekményre, az akcióra koncentrálnak, hanem a karakterek érzelmeire, kapcsolataira, így a mangaoldalak felépítésében elsődleges, hogy azok egyből egy bizonyos hangulatot árasszanak, a karakterekből pedig már ránézésre olvasni lehessen. Az eltelt évek alatt rájöttek, hogy a nagy szemmel sokkal jobban kifejezhetők az érzelmi változások, a színes illusztrációkon pedig a feketétől eltérő színek árulkodhatnak a karakterekről mind a szem, mind a haj esetében. Így rögzül a hatvanas-hetvenes években végleg a valós japán megjelenéstől olyannyira különböző emberábrázolás a realizmusra egyébként egyáltalán nem törekvő mangában. Persze az is egy általánosítás, hogy minden mangában csak nagy szemű és színes hajú karakterek szerepelnek, ugyanis ezt is egyrészt a szereplők neme, életkora, valamint a történet műfaja befolyásolja, és a mangában is léteznek divatok, amelyek hol a nagyobb, hol a szűkebb szem irányában mutatnak.

Egyébként talán meglepően hat, de ez a „nyugatias” ábrázolásmód valójában hozzájárult ahhoz, hogy elsősorban az animét viszonylag könnyen befogadta a nyugati közönség. Habár manapság újra és újra felmerül a mangával és animével újonnan találkozók részéről, hogy miért ilyen a japán képregény és rajzfilm emberábrázolása, éppen ennek az ábrázolásmódnak volt köszönhető, hogy például a hatvanas-hetvenes években a legtöbben észre sem vették, hogy amit néznek, japán rajzfilm.

A fent leírt esetek jól bizonyítják, hogy bár gyakran hozzák hírbe a mangát, legtöbbször mégis minden sok hűhó semmiért, és a nagy szenzációval prezentált szörnyű tényekről kis utánajárással kiderül, hogy nem is, vagy nem úgy igazak. A manga egy a nyugatitól távol álló kultúra terméke, amelynek egyértelműen magán viseli nyomait. Amikor találkozunk a japán képregénnyel, a japán kultúrával, előfordulhatnak ugyan számunkra furcsa, érthetetlen dolgok, adódhatnak félreértések, a legfontosabb azonban, hogy nyitottan forduljuk ehhez a médiumhoz, Japánhoz, és próbáljuk a lehető legtöbb információ birtokában megérteni, mielőtt elítéljük - ezáltal mi is csak gazdagodhatunk.

Források: 
Anime News Network
Képregény.info: Idegenellenes mangák
Kitano Mitsuru: The myth of rising Japanese nationalism
Schodt, Frederik L.: Dreamland Japan: writings on modern manga; Stone Bridge Press, Berkeley, California, USA, 2002

Kálovics Dalma (Darklight)